And we are all exclusive travellers

Az ígéret szép szó, ha autóval mennek utána. Ennek jegyében bemutatkozik egy új szolgáltatás, ami információt szolgáltat rólam, amint utazok itt, ott vagy éppen amott. Itt lehet megtalálni. Egyelőre angolul van, de ahogy kifogyok az 300 szavas (plusz-mínusz) szókincsemből, keservesen meg fogom én még ezt bánni.

Tokiói előszó

Nem szeretnék a szokásos hibába esni, hogy majd utólag mindent jól ledokumentálok (aztán végül kiderül, hogy nem), ezért előszó gyanánt: tizenhat napig Japánban fogunk tevékenykedni. Lévén a szervezés tökéletesen  illeszkedik az elmúlt néhány utazás koncepciójába (mindent a maga idejében!), úgy döntöttem, hogy eme utazások számára egy májkroblogot szentelek. Azt még nem döntöttem el, hogy angolul fogok hibát hibára halmozni, vagy inkább a magyar nyelv ellen hajtok végre megsemmisítő erejű támadást, a jövő eldönti. Egyelőre tehát coming soon, aztán lesz majd blog is, meg cím is, meg tartalom is.

Ke-i kalandozások, harmadik rész

Lezajlott közben egy két hetes törökországi villámtréfa, de mielőtt jó szívvel elkezdeném elregélni, hogy ott mi minden is történt, nem mehetek el szó nélkül Krakkó mellett... Említettem már az auschwitz-i kirándulást, ahol is a verőfényes nap nem kölcsönözte a minden bizonnyal szükségszerű nyomasztó hangulatot, de Krakkóról még egy szó se jutott.

Poznan Krakkó Szlovákia Lengyelország fővárosa második legnagyobb városa, ahol is mintegy 9 millió hétszázezer nyest ember lakik. No de ennyit a száraz tényekről.

Van egy csodálatos főtere, ami talán egyedi az egész világon (régi és nagy), jónéhány temploma, amik közül is kiemelkedik a főtréren tespedő Szent Mária bazilika. Tetejében egy úriember minden órában négyszer nekiveselkedik eljátszani egy muzsikát, de egy adott ponton mindig megunja. A városi legenda szerint ezen a ponton egy mongol nyilvessző eltalálta és ez megakadályozta abban, hogy befejezze (tényleg legenda, gyalogos túravezetőnk elmagyarázta a forrását, itt lehet elolvasni, ha valakit érdekel). A gyalogos túrát csak ajánlani tudom minden szíves érdeklődőnek, a végén érzés szerint annyit lehet fizetni, amennyit óhajt a kliens. Igazából két túrán is részt vettünk, az egyik a központban zajlott, régi, királyi épületek, várfalak, egyébb érdekességek, a másik pedig a zsidó negyed és kapcsolódó történetek (schindler iparos gyára és a személyét körülvevő ambivalencia, a filmforgatás egyes helyszínei, kvázi privát zsinagóga, és a többi).

Nagyon szép és rendezett város benyomását keltette Krakkó, olyan hely, ahova szívesen visszamegy az ember, lehetőleg minnél többször. Nemcsak a segítőkész emberek tömege, hanem a finom és meglepően olcsó ennivalók hada is segíti az embert, hogy jól érezze magát. Bár így hónapos távlatból már nem emlékszem minden részletre, az tuti, hogy rengeteg kávézónak kinéző kávézó, kocsmának kinéző kávézó, kávézónak kinéző kocsma illetve kocsmának kinéző tejbár van, ami mind-mind felfedezésre vár. A tejbár egy letűnt kort idéz ijesztően élethűen, zavart a mátrixban csak a bőséges választék idéz. Árszínvonal: alacsony; minőség: mindenesetre magasabb, mint amennyit az ár alapján a józanész diktál ; angolnyelvismeret: hiányostól a nem létezőig minden.

A fentebb említett sétálós túrán sikerült összefutni a két jenki úriemberrel, akit már említettem egy korábbi megaszondásban, akiktől sikerült érdekes dolgokat megtudni az amerikaiakról:
1. nekik roppant furcsa szendvicset VAJJAL enni, ott inkabb a majonéz és a kecsap a nyerő. Az meg milyen roppant furcsa már...

Hát most ennyi jut eszembe.

Képek majd egyszer.

Ke-i kalandozások, második rész

Ezúttal, hogy az időrendi sorrendet még véletlenül se kövessem, távirati stílusban szeretnek beszámolni a budapesti eseményekről, ugyanis az egész ruccanás ott kezdődött. Lehet, hogy ezúttal el se jöttünk volna idáig, ha nincsen három finn fiatalember, akik közül egy épp a városban járt valamilyen egyetemista fizikuskonferencia ürügyén, a másik kettő pedig egész egyszerűen nagyon szeretett volna itt lenni. Kézenfekvő, hogy én majd megmondom mindenkinek a tutit, hogy hova is érdemes menni, miért és mikor. Nem nekem volt kézenfekvő, inkább nekik. Ugyan kiderült, hogy a nyelven, meg egynéhány dolgon kívül túl sok mindent nem tudtam hozzátenni a dologhoz, de így jár az, aki évente legfeljebb néhány órát kószál Pesten.

Indulásunk pénteken volt. A munkában három körül már nem volt maradásunk, ezért irány a reptér. A szükséges gumiczukor beszerzése után fel a röpülőgépre Helsinkiben, majd le a gépről Pesten. Közben mintegy két óra varázslat, amikor is a vasdoboz a gravitáczióból csúfot űzve figyel fenn a levegőben.

Hotelünk a Király utcai Carat Boutique hotel volt, harmadik emelet, dzsakuddzi, szauna, reggeli, négy csillag. Így aztán minden napra jutott egy és egy pici. A maradék egyet elhozhattuk volna a krakkói hotelbe, de erről majd talán máskor.

Állandó programok: különböző korcsmák, itt-ott étkezés, bolyongás.
Alkalmi programok: Széchenyi fürdő (bár Rudas fürdőnek indult, de a szigetezőket sújtó óriási kedvezmények miatt Széchenyi fürdővé alakult), Nagycirkusz (orosz vizicirkusszal, benne artisták, mutatványosok, szemfényvesztők, kígyó, alligátor, sőt még két fóka is [egyik nagyobb, mint a másik]).
Ráadás: utolsó este még a szülőkkel is sikerült szerencsére talalkozni és elfogyasztani egy kellemes és kiadós vacsorát.

Innen hétfőn átvonultunk Pozsonyba. Nem volt egészen sima ügy, mindössze 150 + x perces késéssel indult a vonat. x az egy ismeretlen szám, de létezik, mert, bár a bemondórobotkisasszony 150 percet mondot, akkor a vonat még meg se érkezett Lyugoszláviából. Mindegy, vonaton megismerkedtünk két amerikai állampolgárral, akik nemzetükről kialakult meglehetősen előnytelen képpel szemben roppant jólinformáltak voltak többek között Kelet-Európa ügyben meg mindenben, úgyhogy hamar sikerült megtalálni a közös hangot. Velük még kétszer összefutottunk (Krakkó, Auschwitz), majd mindezek miatt mielőtt Tallin-Helsinki-Csikágó vonalon hazaindultak volna, Tallinból áthajóztak meglátogatni minket Helsinkiben, majd este vissza Tallin (repülőgéptársaság bolondsága miatt muszáj Tallinnal kezdeni).

Pozsonyban Igor és kedves barátnője fogadott minket szívélyesen, elhalmozott mindenféle földi jóval (mi is vittünk nekik egy kis tokaji földijót), szálással. Másnap még szabadnapot is kivettek, csakhogy megmutassák nekünk, hogy miről is van szó.

Először Dévény várát látogattuk meg, ahol is félre lettünk informálva, hogy az ott cseh-szlovák-osztrák hármashatár. Nem. Pozsonyban rendesen körülnéztünk: mindent megmutattak, ami egy napba belefér, biztos, ami biztos, igaz, minden látványosság közé beiktattak egy kocsmát nehogy "elunjuk" magunkat. A lényeg, hogy este még sikerült megmászni három lépcsőfokot, ami egy hálokocsiba vezetett: irány Lengyelország!

Közép-európai kalandozások, egy

Ülök a buszon, ami halad Krakkó felé és nincs kedvem olvasni. Hamarjában elhatároztam hát, hogy beszámolok a budapesti/pozsonyi/krakkói hármas kirándulásról, még mielőtt elfeldkezem arról, hogy mi minden is történt velünk. Unalmasnak nem nevezném a mögöttünk lévő jónéhány napot. Mindazonaltal megjegyeznem, hogy bar rossz kifogas, azert mellozom most nagyvonaluan az ekezeteket, mert egy harmadik generacios kindle van segitsegemre blogirasban, azt meg nem zsufoltak tele magyar karakterekkel. Szerintem nem is lehet tul sok olyan elvetemult, aki kepes ezt a ezkozt blogolasra hasznalni.

Kezdjük ott, hogy a busz Oświęcim-ből jön, aminek az ismertebb neve Auschwitz. Igen, sikerült meglátogatni a retteget haláltábort, ahol tengernyi személy hagyta ott a fogát, ezúttal szó szerint értve. A hely lenyűgöző, szomorú és valamilyen szinten kiábrándító. Kiábrándító, mert az ember nem pont ilyet vár, ez nem az a hely, amelynek minden talpalatnyi földje magától érthetődűen ordít a fájdalomtól.
Vannak itt ugyan szomorú helyek és dolgok, de egy kőszívű robot nem ezen a helyen fogja előszür elsírni magát. Lehet az unalmas túravezetőnk volt az oka. Szomorú a hely, mert egy-két fénykép, történet, vagy éppen csak a hivatalos áldozatok száma jelzi, hogy valmi nem egészen normális történt itt néhány évtizeddel ezelőtt. Az is biztos, hogyha ott egykét épület mesélni tudna, akkor csuda dolgokat mondana. Lenyűgözőnek azért nevezném, mert akkora méretű ez az egész, amekkorát még a leggonoszabb hollywood-i film alapján se tudtam elképzelni. Auschwitz, mint olyan, három részből állt: Auschwitz, ami az első tábor volt és átalakított épületek jelentették sok embernek az utolsó lakhelyet. Itt látható a híres Arbacht mach frei felirat a bejárati kapun. Birkenau, ami jónéhányszor nagyobb az első tábornál. Itt már ipari mennyiségben volt megtalálható a gyilok és ide futottak be a hírhedt vonatok, amit követett a szelektálás: a balra haladók mehettek dolgozni, amíg bírtak, a jobbra haladók pedig várhattak sorsukra. A harmadik hely nevére nem emlékszem, ez a hely nem is maradt fenn. Ide kerültek talán néhány németországi városból a zsidók.

Érdekes információ volt mindenesetre számomra a cyiklon b története, amit először fertőtlenítő szer volt, aztán gyilok, de ahoz, hogy azzá váljon, rengeteg szovjet hadifogolyra volt szükség, akiken a kísérleteket folytatták. Az ő sorsuk kegyetlenebb volt, mint a zsidóke, és ez már valami.

Készítettem megannyi fotót is, de ígérni semmit sem ígérek inkább.

Ami majd még várható: sóbánya Krakkóban, lengyel esküvő.
Ami már megtörtént: fürdőzés Budapesten, ugyanitt cirkusz és miegymás, valamint felejthetetlen 24 óra Pozsonyban.

Meckenbeuren

Egyszer csak meguntuk a düsszeldorfi jólétet, fogtuk magunkat hajnali 11 tájékán és elindultunk meglátogatni régi kedves barátomat, művésznevén Sárgarózsát. Mintegy 5 óra autókázást jósolt a telefonomba bújt virtuális jótündér, amit sikerült is tartani. Útközben áthaladtunk számos kis-, közepes- és nagyvároson (Köln, Frankfurt, Stuttgart), de igazából nem is haladtunk át rajtuk, hanem jó nagy ívben elmentünk mellettük. Az is valami. A cél nem lehetett más, mint a svábföldön elterülő festői Meckenbeuren.

A kis falu Baden-Württemberg tartományban, Ravensburgtól mintegy 10 kilométerre található, szigorúan dél felé. Az emberek roppant kedvesek és segítőkészek, bár a német nyelv egy általam kevésbé felismerhető alfaját használják.

Barátom már az ablakból kilesett minket. Ha már így esett, hát nem maradt más hátra, minthogy a gyíkkal leparkolunk és bemegyünk a házba. Kedves felesége hathatós segítségével belebonyolódtunk egy bőséges, de annál ízletesebb etkezésbe, majd elvonultunk Ravensburgba, ahol középkori események folytak: szerény készpénzösszegért cserébe bebocsájtást nyertünk a város központjába, ahol móka, kacagás, bűvészek és szemfényvesztők, korcsmárosok és pékek, leprások és nyomorékok igyekeztek kikaparni maguknak a gesztenyét. Kevésbé sikeres fénykepek készültek a helyszínen, ezek szigorúan feldolgozás alatt vannak.

Este egy mázsás dinnyével tettük fel a koronát a napra, végül rövid, de hagyományosnak tekinthető gombfociban mértük össze az erőnket. Az eredményre nem emlékszem, de kivételesen talán nem nekem állt a zászló.

A másnapi program terv szerint a következő volt: étkezés, egy kis Bodeni-tóban található Mainau sziget meglátogatása, indulás haza, éjszaka megpihenés valahol, jó esetben Magyarországon. Ebből az első kettőt sikerült maradéktalanul teljesíteni.

Mainau szigete tulajdonképpen nem is tudom minek nevezhető: volt rajta kastély, templom, botanikuskert, lepkeház, koncertterem, állatok, és még enni is lehetett. A kastély állítólag valamilyen kalapkészítő család tulajdonában van, akit érdekel a téma, az az interneten biztosan talál bővebb információt. Templomban templomi kórus, parkban pedig gyerekekkórus emelte a nap színvonalát. A szigeten svéd napokat tartottak. Igazából nem tudjuk, hogy miért, az viszont biztos, hogy valamilyen svéd királyi sarj a napokban tartotta ott az esküvőjét. Lehet, hogy összefüggés a dolgok között? A rejtély rejtély marad, a megoldás kulcsa a homályba vész.

A lepkepark viszont egész meggyőző: a kitalálóknak sikerült valahogy rávenni a lepkéket, hogy ugyan ne repüljenek már össze-vissza, hanem csak a nekik kijelölt környéken. Igazán tiszteletre méltó teljesítmény, főleg, hogy mindezt ketrec, üvegfal, illetve gombostű mellőzésével érték el. Mindenfajta színű és méretű lepke megtalálható volt ott. Minket leginkább egy, a tenyeremnél mintegy kétszer-háromszor nagyobb lepke nyűgözött le. Sajnos e példány előtt nem állt fényes karrier: a fajta, miután kikel, néhány hétig él, de addig is főleg alszik. Ráadásul még vak is és talán enni se tud. Mit mondjak, nem nyerő pozíció.

Késő délután aztán a szigetet elhagyva rájöttünk, hogy aznap már nincs túl sok értelme a továbbútnak, ezért bőséges vacsora után nyugovóra tértünk. Másnap reggel elindultunk a vadregényes Ausztria felé

Düsszeldorf először

Nem tudom, hogy szokták-e magyarosan leírni azt, hogy Düsszeldorf, de erős a késztetés bennem, hogy vagy így, vagy sárfeszesszel írjam le. Ez utóbbi betűt pedig sehol sem találom.

A várost egyes források szerint a 100 napos gót-vizigót háborúra méltó módon emlékező Szent Gyík temetkezési hely eladósodása, majd felszámolása hozta létre. Én nem hiszem, hiszen csak most találtam ki, és nem vagyok annyira hiteles forrás. Azt viszont meg kell hagyni, hogy egy nagyon szép német városról beszélünk: rendezett, nyüzsgő, telis tele régi épületekkel és terekkel. Olyan, amilyennek egy tisztességes német városnak lennie kell.

Szállásunk egy telephelyét Németországba áthelyező volt kolleganőnkél és barátjánál kell elképzelni. Ő volt az a merész, aki elhagyta a drága gyárat Nagyfaluban, hogy egy jobb élet reményében a hetedhétországontúli konkurenciánál helyezkedjen el és éljen, amíg meg nem hal. Nagyszerű lakás, emeletes, kint egy kertvárosban, szomszédok, napsütés, magas adózás.

A városban továbbra is él az a meggyőződés bennem, hogy a világ szerencsésnek nevezett féltekén az emberek képesek jó fajta sört főzni. Ha minden igaz a sörimádatom titka, hogy nem  a szokásos maláta sörre kattantam rá, hanem talán árpa vagy búza. Végül is tökmindegy, az a lényeg, hogy nagyon finom.

One night in Luebeck

De előtte még néhány szó az előzményekről:

Szombat délután 1 után Kopenhágába érkeztünk. Nem sok víz folyt le a Dunán és a tűzpiros sárkánygyíkot fedett parkolóban hagyva elindultunk Christianiába. Anna és én már jártunk a dán fővárosban, kolleganőnk még nem, így egyhangúan a hippinegyed mellett döntöttünk. Fél ora gyaloglás után (közben a GPS-sel elindultunk gyalog Jyvaskyla felé) eldugtuk a fenykepezőgépeket és bevetettük magunkat a bűn városába. Szerencsére a hippik éppen nyílt napokat tartottak, fesztivál, miegymás. Rengeteg nepáli, kasmíri cuccot lehetett venni baráti áron, én mégis egy Save Christiania kitűző mellett tettem le a voksomat. A ruhák mellett rengeteg növényt lehetett kapni, az eladók egyszerűen kitették a pultokra a portékát. Sokmindent nem láttam már az életemben, de néhány kiló zöldet egy nagy befőttes üvegben még nem. Szerintem említésre méltó, hogy itt is megemlékeztek Michael Jacksonról, pedig ez nem az a szubkultúra, ahova a raegge, dubstep és drumnbass muzsikák közé véletlenül bekeveredik néhány pop szám. Msot viszont a bódékból és házakból is ő szólt, sőt még a szinpadon lévő wanabe beatboxer is újraéertelmezett egy számot a pop királyától. A tisztelet az tisztelet.

Rövid tanakodás után arra jutottunk, hogy fogjuk magunkat, elhagyjuk Koppenhágát és elindulunk Németország felé, majd ahol az éccaka és a fáradtság ér minket, ott majd jól megpihenünk.

Ez a pillanat éjfél körül érte el a lányokat. Én teljesen friss voltam, elemembe éreztem magam és felőlem mehettünk volna akár egyenesen Amszterdamig, viszont abban a pillanatban, ahogy a döntés megszületett, az agyam a “juhé, mindjárt alszunk!” üzemmódba kapcsolt. Innentől kezdve picit rá kellett koncentráljak a vezetésre. Na nem szaporítom tovább a szót, a lényeg, hogy éjfél és éjjel 2 között sikertelenül próbálkoztunk mindennel, majd kettő után sikerült egy szabad szobával rendelkező és nyitva taró hotelt találni Lübeckben: Scandic hotels, luxus lakosztály… jól aludtam, enni meg fogok hónapig.

Stockholm után

Remekül alakul a mai nap, sokkal jobban haladunk, mint ahogy eredetileg gondoltuk. Több száz kilométerrel elhagytuk már Stockholmot, igaz reggel 6 óta úton vagyunk.

Közkívánatra elkezdtünk Michael Jacksont hallgatni és nagyon jól esik. Szörnyű, ami tegnap előtt történt, de az is szörnyű, hogy különben eszünkbe sem jutna, pedig egész jó zenéket hozott össze, sokkal jobbakat, mint amikre gyerekkoromból emlékszem. Vagy az idő szépít meg mindent, vagy a zenei izlésünk változik, vagy pedig egyszeri nosztalgizálásról van szó, mindenesetre jól esik.

Egy szó a tegnapi büféről még: azt nem merem kijelenteni, hogy megérte a befektetett erőforrásokat, de hogy picit jól laktunk, az tuti. Volt ott minden, amire egy 27 éves fiatalember vágyik: bor, sör, 20 fajta hal, csirke-, kacsa-, disznó-, marha-, és talán még szarvashús is. Egyedül a tengeri gyíkot hiányoltam, de belefért, hogy nincs. Majd legközelebb.

Azt még nem tudom, hogy ma meddig jutunk el, az biztos, hogy semmi nem köt minket. Jó döntésnek tűnik, hogy nem foglaltunk szálást sehol sem. Aztán ha nem lesz hol aludni, akkor mehetünk a sőhivatalba.

EUROPEAN MEGATOUR 2009

Üdvözlet mindenkinek!

Régóta nem írtam, de ezentúl minden teljesen másképp lesz!
Röviden annyit, hogy barátnővel (és félig egy kolleganővel) európai utazásra indulunk mintegy 20 perc múlva. Autóval jövünk-megyünk, terv nincs, vagy csak nagyon homályos, eddig van egy darab kompjegyünk, abban van minden bizodalmunk.

Szóval a tervezett útirány:

Finnország - Svédország - Dánia - Németország - Hollandia - Németország - Ausztria - Magyarország - Románia - Ukrajna(?) - Magyarország - Szlovákia - Lengyelország - Litvánia - Lettország - Észtország - Finnország.
A nyájas olvasóközönséget biztos érdekli, tegyük hozzá, hogy jogosan, lehet-e mindezt online követni? Természetesen lehet, a google mapsen meg lehet nézni ezeket az országokat és el lehet rajtuk csudálkozni, hogy mekkorák már. De itt a nyitóoldalon is lesz egy valami, ami megaszondja a tutit.

Szóval csóközön és ha minden jól megy, akkor relatív rendszeres jelentkezés lesz.

Aki meg tud finnül, az vigyázó szemével ezt is sasolja néha: ezt!

A fotók bizony útban vannak!

Bármennyire is hihetetlennek tűnik, én bizony dolgozom az oroszországi képeken. Sajnos (vagy inkább szerencsére) hétközben dolgozom, illetve mással töltöm el az időt, de a képeket válogatom. Az elsütött képek felét már sikerült kiselejtezni, de még mindig van sűk négyszáz. Türelmet kérek.

De addig is egy kis bizonyíték, hogy én bizony voltam a ruszkiknál:

A kép Szentpéterváron készült és én vagyok rajta

Március idusa

Mostanában még az eddieknél is jobban hanyagollak Titeket, nyájas olvasók, de hát ez van, kezdek elszakadni a világhálóról. Természetesen ez nem igaz, de vagy a nagyon vágyott ihlet nem jön, vagy ha az jön, akkor idő nincs, vagy ha az van, akkor meg számítógép nincs. Közben azért zajlik rendesen az élet.

Először is ismerkedés van egy helyi leányzóval, aki finn. És ráadásul kolleganő is.

Másodszor elhatározás van, hogy a következő turisztikai célpont Oroszország, azon belül Moszkva és Szentpétervár lesz. Az idő is ki van már pécézve, Húsvét és környéke. Már alig várom, kár, hogy egy kisebb összeget zárójelbe kellett tenni. De hát ez van.

Harmadszor búvárkodás van, jobb hijján egyelőre elméleti szinten. Beiratkoztam egy búvárfelszerelés tanfolyamra. Darabokra szedjük a berendezéseket, majd megpróbájuk összerakni. Nem mondom, hogy nem érdekes, de érdekesebb vizigyíkokat figyelni a vízben.

az emlegetett vizigyík

Harmad és feledszer fellelkesedve a buvárkodástól elhatároztam, hogy veszek egy jó kis búvárszámítógépet. A választás a Mares cég Nemo Excel modelljére esett.


Negyedszer: elhatároztuk, hogy megnézzük a 100 tagú cigányzenekart piciny kis városunkban. Bár a jegy ára az ütős kategóriába tarozik, de hát mégis csak 100 éhes szájat kell betömni. Meglátjuk milyen lesz, hétfőn majd lehull a lepel.

Ötödször: rájöttem, hogy én szeretek síelni, ezért hamar bevásároltam egy sífelszerelést:

• Head Monster 72 síléc,
• Atomic síbakkancs,
• Columbia sínadrág,
• Exel síbot
• Elan sízsák.

Nem volt nagyon olcsó ahoz képest, hogy kb. 60%-os kedvezmény volt mindenre, viszont ahoz képest, hogy mennyi lenne kedvezmények nélkül, nem is volt olyan drága.

ez most ennyi...

Marokkó - Szahara, első, befejező rész

A Szahara Putnoktól délre mintegy 1933 km-re található, bár ekkor Líbiában találnánk magunkat, oda pedig csak útlevelünk hivatalos arab fordításával tehetjük be a lábunkat. Ezért (vagy talán épp ennek ellenére) mi inkább a marokkói Merzougát támadtuk meg (ami viszont már 2523 km-re van, igaz nem Putnoktól, hanem a Roninmäki 1 J-től), állítólag az az egyén, aki Marokkóban turistáskodik és komolyan gondolja, az ide jön. Na mi ide jöttünk.

A hosszú és fáradtságos utazást két, tűzpirosnak nem nevezhető Logan-nel tettük meg. Hegyen (Atlasz), völgyön (valami más), mindenféle berberek által lakott területeken vergődtünk át, bár az Atlasz talán picit keményebb falatnak tűnt az addig óramű pontosságú kávédaráló-motorral felszerelt gepkocsinak. Hiába no, mégis egy néhol 4000 méteres hegyvonulatról beszélünk. Ahogyan távolodtunk Marrakestől, úgy nőtt meg az egységnyi területre eső varázslók száma. Mivel a ruházatuk erősen megtetszett, íziben elhatároztam, hogy én is beszerzem a szükséges kellékeket (djellaba), az elhatározást tett követte, siker viszont nem koronázta, így hoppon maradtam. Majd legközelebb. A varázslópopuláció növekedése során markánsan megváltozott az építészet is, egyre jobban dominált a homokszínű szín, no meg az agyag/vályog (vagy valami más, sajnos nem értek hozzá), mint alapanyag.

A hétfői indulás picit későre sikeredett és mivel már mindenki morgolódott, hogy miért nem alszunk, olyan döntés született teljesen demokratikusan, hogy megállunk. A választás (emlékeim szerint) a festői Er Rachidia-ra esett, ahol is egy hideg, de annál tágasabb szállodában töltöttünk el egy estét, természetesen baráti áron. A városba érve tudatosult bennünk a tény, hogy bárkit is kérdezünk meg Marokkóban, annak van legalább egy szállodája, tevekaravánja, berber sátra, súlyos esetben mindez egy flamingókkal töltött tóra való kilátással büntetve.

Na de másnap elértük a Szahara legszélét: pici porfészek (Merzouga), helyi viszonyokhoz képest pompázatos hotel, természetesen az ott dolgozó pincérszerű úriembernek éppen volt egy bátyja, aki sokkal olcsóbban tudott nekünk tevegelést* szervezni, mint amennyiben a hotelben került volna. A pazar látvánnyal egybekötött ízletes ebéd után megkerestük a másik hotelt, ahol a tevék már be voltak idomítva és minden készen állt a sivatagi ruccanáshoz. A két órásnak beharangozott tevegelésből végül 1 óra 40 perc lett, de az arcokon végignézve senki sem bánta ezt. Főleg nem az én tevém, aki az elején még nagyfiú volt, le is hajított a felszállásnál (pihe puha Szaharai homokba esni mellesleg raj), viszont 20 perc után elkezdett szegény úgy lélegezni, mint egy leépítésre váró mozdony. Kiderült, hogy ennek félig én vagyok az oka, másik félig pedig az úriember, aki felerősítette a nyerget a jószágra. Az ugyanis picit hátracsúszott, nekem pedig így minden befolyásomat latba véve kellett kapaszkodnom, hogy ne csússzak le a púpján, amit ő rossz néven vehetett. Gondolom a tény, hogy a nyerget felerősítő hám szorította a nyakát és emiatt nem kapott levegőt, nem igazán emelte a komfortérzetét. Mindegy, az út közepén gyors hotfix, hámot megigazít és innentől kezdve ment minden, mint a karikacsapás.

Mire megéreztünk a táborhelyünkre, leszállt az éj. Mohamed (becenevén Moha, ahogy egyik barátja, Moha szólította) készített nekünk ízletes mentateát, ami amúgy erősen elterjedt a környéken. Ezután úri lakoma egy jókora tajine-ből. Kis zenélgetés következett (ha megtalálom a felvételt, majd valamilyen úton-módon feltöltöm), Moha#1 volt a dobgép, Moha#2 pedig furulyázott. Lefekvés előtt még következett egy két vicces dolog (többek között egy fél liter Finlandia vodka elfogyasztása, amit még a frankfurti reptéren vásároltunk be, biztos, ami biztos alapon). Szegény Moha#2 addig nem imátkozhat megint, amíg valahol szertartásosan jól meg nem mosdik és ezáltal megtisztul mindeféle lelki nyavajától. A berber sátorban viszont melegebb volt, mint azt gondoltam, igaz, körbe voltam véve mindenféle melegítő anyagokkal.

Reggel 6-kor ébredés, majd a Merzouga homokdűnére való felrohanás történt. Napfelkelte az adta, meg kell hagyni. Amint a felkelő nap sugara megcsillan a szomszédos, Marokkóval fagyos, de már olvadó viszonyt ápoló algériai tájakon, az könnyeket csalna még a legelszántabb szenvtelen terminátorgépek szemébe is.

Összeszedtük magunkat, finom homokot kiszórtuk minden cuccunkból, Moha elővezette a felfrissült jószágokat valamelyik dűne mögül, mi pedig fájó szívvel elhagytuk a terepet. Visszaérve Merzougába (a faluba) megannyi vadlégy társaságában bőségesen megreggeliztünk, majd Mohával meglátogattuk a Group du Zaïd főhadiszállását. Kis afrikai szórakozásban volt részünk: volt tánc, muzsika, tea és mindenféle magvak. A muzsikusok beleadtak mindent, csak úgy csattogtatták a csattogtató hangszereiket (amihez még csak hasonlót se láttam). Ezt követően meglátogattuk még Moha házát is. Találkoztunk rengeteg testvérével, főleg öccsek voltak, meg legalább egy húg/nővér. Előtte való este kiderült, hogy a szüleik még nomádok, szóval bóklásznak a környéken össze vissza, ő pedig nem tud írni és olvasni. Tudtommal ez nem olyan ritka jelenség arra fele. Viszont búcsúzáskor az öccsek adtak nekünk néhány rajzot, rajta a marokkói tarzan és egyéb egzotikus szuperhősökkel. A rajzok felirattal vannak ellátva (francia vagy arab), szóval ha jól érzem akkor ők már írástudósok lesznek. Hiába no, ez a társadalom most van ott, ahol az európai népek voltak néhány száz évvel ezelőtt. Abban viszont biztos vagyok, hogy a lemaradásukat sokkal hamarabb be fogják hozni.


Eztán a lóerők közé csapva elindultunk Agadir felé.

morocco - sahara

*: nem tevék voltak, hanem dromedárok, de nem vagyok hajlandó ezt az archaikus vizigót szót gyakran használni

Marokkó - Marrakes, második, befejező rész

Fojtassuk akkor az izgalmas marrakes-i beszámolósdit!

Mecsetek: sajnos belülről hitetlenek nem látogathatják, viszont cserébe kívülről igen. Igencsak jól néznek ki és sok is van belőlük. Ráadásul volt egy egész nagy is. Hátborzongató élmény amikor a nap meghatározott óráiban az imámok elkezdik az istenüket dicsérni (állítólag olyan mecset is van, ahol felvételről folyik az imádat). Komolyan mondom, nagyon rossz érzésem volt, amikor először hallottam, de esetleges muszlim olvasóimra való tekintettel kétségeimet nem fogom itt megosztani. Ezekben az időpontokban az igaz muszlimoknak illendő volna Mekka felé fordulva imátkozni, ilyet viszont nem sokat láttam. Persze lehet, hogy csak rosszkor voltam rossz helyen.

Halottak tere: A Djemaa El-Fna Marrakes egyik fő látnivalója, mondhatnánk joggal. Rengeteg ember, turista, kézfestő és mázoló, kígyóbűvölő, hagyományos vízárus, szemfényvesztő, műbalhézó és egyéb féle-fajta ember lepi el napközben. Később beindul a vendéglátás és megszámlálhatatlan étkezde és gyümölcsléárus próbálja csettintéssel, "hello!", "excuse me!" es "sorry!" felkiáltással felhívni magára a figyelmet. János kollégával sikerült itt egy csésze meleg csigalevest elfogyasztani. A frissen facsart gyümölcsléről nem akarok beszélni, mert amikor az eszembe jut a 3 dirhámba kerülő nedű, mindig könny csordul a szemembe a gyönyörűségtől! Aki be van oltva veszettség ellen, az mindenképpen próbálja ki. Hepatitis elleni oltás nem hátrány!

Bazár: mint a filmeken: sok ezer ember megannyi szűk utcákon. Valami miatt nekem úgy tűnt, hogy minden harmadik helyen ugyanazt árulják, de valószínűleg nem eléggé kifinomult az olyan érzékem, ami az ilyet érzékeli. Nem tudom, hogy érthetően beszéltem-e. Sajnos az utolsó napra terveztük a vásárlást, ami hiba volt: későn érkeztünk a sajátságos marokkói forgalom miatt és már csak teát tudtam venni. Sebaj, majd legközelebb majd megveszem a kaftánt is, amire az "Utazás a Szahara-felé" rész óta folyamatosan fájt a fogam. Mindenesetre itt vigyázni kell, hogy ki ne zsebeljék az embert, nehogy vegyen valami óriási hülyeséget sokpénzért, valamit engedjen a csábításnak, mert ahogyan a híres marokkói közmondás tartja: nem minden arany ami fénylik. Szóval így.

Közlekedés: ezer ember, rengeteg mérges gőzt és gázt okádó kétkerekű motor, csodálatra méltó tákolmányok, amire az ember akkor se mondaná, hogy el képes magától indulni, ha az élete függne tőle, valamint sok-sok autó (rengeteg francia kötődésű autó, főleg Logan [amit, ahogy megtudtam, már Marokkóban is gyártanak {na nem a motort, azt Romániából importálják}]). A duda nem használata elveszettséget okoz pár perc múlva a forgalomban, igazából nem az is egyszerűsített anyázóeszköz szerepét tölti be, hanem figyelem felkeltő eszköz, hogy "hohó, jövök". A jobbkéz-szabályt nyugodtan zárójelbe lehet tenni, a folytonos vonal az út közepén pedig szimbolikus eleme a közlekedésnek, mindenki ott előz, ahol nem szégyell. Tehát mindenhol. Egyedüli hatékony elrettentő eszköznek a piros lámpát nevezném, ilyenkor meglepő módon a járművek megállnak. Persze zöldre váltás után néhány milimásodperccel már hallatszik a dudaszó, hogy induljunk már, mert ők már mennének. Hát nem látom, hogy zöld?? Érdekes, de annál gyakoribb elem még a közlekedési rendőr, mint olyan. Szerepüket nem sikerült megfejteni, szerintem akkor se csinálnának semmit, ha valaki épp a másik irányból lódulna be egy körforgalomba. Apropó körforgalom: nem tudom, hogy ki látott már szemaforral megtámogatott körforgalmat.

CoolWebPoll

Na, szerintem Marrakesről így kb ennyi. Hacsak nem még az, hogy voltunk egy iszonyúan szép kertben is. Ebben a kertben figyelt néhai Yves Saint Laurent villája. Bizony ám.

Marokkó - Marrakes, első rész

Szóval minden egy szürke kora őszi (vagy későnyári) nap reggelén kezdődött, amikor is mint egy csésze savanyú citrom pohár frissen facsart narancslé libbentem be a gyár kopottas épületében. Mivel éppen nem volt kedvem dolgozni volt egy kis szabadidőm, gondoltam rátévedek Európa legpontosabb, de egyben a világ legjobban utált légitársaságának honlapjára, hogy valami jó kis mókát szerezzek magamnak és felebarátaimnak. Szememet ütötte ki egy Tampere - Frankfurt-Hahn - Marrákes - Bréma - Tampere, négy különálló jegyből álló utazás. Fejünket összedugva már másnap (vagy azután - a szerk.) megvásároltunk ezeket a jegyeket, mindegyiket négy példányban. Szerény személyem a következő követőkre talált: Lajos (János), Gizi (Gabriella) és Béla (Gábor). Az utazáshoz két ember csatlakozott még később (Mónika és Maciej), de ők félig meddig más jegykombinációt szereztek be (ami mondjuk érthető, mert Romániából és Lengyelországból eljönni először Tamperébe nem logikus, hanem hülyeség).

Teltek-múltak a hetek, hónapok. Egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy egy picit drága hálózsákot vásárolok a nagyfalusi Prizmában útban Tampere felé. Nosza, a termék, bár nem nem volt olcsó, jó drága volt, viszont jó befektetésnek tűnt, főleg mivel úgy menet, mint jövet csöveztünk a reptéren (illetve egy parkolóházban). A meleg hálózsák pedig jó szolgálatot tett: ápolt, eltakart és fenntartotta törékeny testem melegét.

Na de ugorgyunk egyet a térben és az időben: leszállás Marrakesben (bocsánat, de a magyar névváltozattól még mindig borsódzik a hátam) időben történt. Hamar rohanás a pecsételő úriemberhez. Ehhez egy méretes soron kellett végigküzdjük magunkat, de röpke fél óra és már autóbérlés ügyében segíthettünk magunkon a főcsarnokban (ami igencsak impozánsra sikeredett: óriási világos tér, ami nincs mindenféle nyavalyával telezsúfolva). Itt sikerült beleszaladni egy marokkói specialitásba: annak ellenére, hogy Lajos az egyik cég pultjánál szolgál ki, pár pillanat múlva már egy másik cég malmára igyekszik hajtani a vizet. Ebben a pillanatban esett le, hogy a nyájas SIXT-es hölgy (aki mellett végül döntöttünk) miért is nem akarta a szerződést ott helyben megkötni velünk: utóbb (két nap múlva) a szerződés papírjáról már elmaradt a SIXT-es logó, helyére valamilyen helyi cég került. Hab a tortán, hogy búcsúzáskor az kulcsos úriember már egy harmadik cég névjegykártyáját nyomta a kezemben rajta egy BEST PRICE*-szal (újabb specialitás, bár ezzel már sikerült Szingapúrban is összefutni). Mindegy, a lényeg, hogy egy köteg készpénzért cserébe két Logan boldog használói voltunk 5 napon keresztül.

Taxiba szállás, rakat pénzért főtérre érkezés (első, de nem utolsó alkalom, hogy talán néhányszor többet fizettünk valamiért, mint amennyit kellett volna), elcsodálkozás, hogy milyen emberek vannak, majd pedig sebesen szállás megkeresés. A Riad Doha egy roppant barátságos helynek bizonyult, bár európai ember számára furcsa lehet a szobák és minden egyéb elrendezése, illetve a SOK fény, mint olyan, nagyvonalú mellőzése. Eztán étkezni mentünk, a szállásunk szemrevaló recepciós nője által melegen ajánlott Omar vendéglőjébe. Hiba volt! Életem egyik legdrágább menüjét sikerült elfogyasztani (200 marokkói dirhám), kárpótolni csak az a tény tudott, hogy a tányéromon egy ízletesen elkészített galamb figyelt.

Jöjjenek az izgalmas képek ebből a nagyszerű városból:

morocco - marrakech

Folytatása pedig következik.


BEST PRICE: olyan ár,

• amennyiért az eladó szerint hülyeség otthagyni a terméket;
• amely már a beszerzési ár alatt van, de mivel szimpatikus vagyok, ezért szívesen veszít rajta egy keveset;
• amelyik az utolsó, de végszükség esetén akár még feléig is le lehet alkudni.
  

Marrakesh Update!

Tevedtem, meg sincs roman szamom, otthon hagytam. De legalabb ma ettem csigat!
Picit meleg van, de elviselheto!
pussz mindenkinek!

Marokkó!

Elmentem Marokkóba, nov. 16-án jövök és igyekszem ismét blogolni. Addig is megjegyzéseket ide, vagy a romániai telefonszámomra SMS-ben. Puszi mindenkinek!

Kis hátralék

Sikerült egész mennyiségi hátralékot felhalmozni, túl sok minden történt az elmúlt hónapokban, én meg túl lusta vagyok mindezekről másnap beszámolni. Norvégiai beszámoló beáthatatlan távolságba került, de mindenki megnyugtatására mondom, hogy szép környék. Aki nem bízik abban, hogy hamar rövidesen fel fogom tölteni a képeket, annak ajánlom a következő linket. Én mindenesetre odakattintanék.

Most jöjjön néhány kép, amit sikerült felvarázsolni a nagy testvér képmegosztó szolgáltatásába. A nyáron Brémában és Hamburgban jártunk, ott sikerült elkattintani ezeket a remekművet.

bremen

hamburg

Utazás 2

Na én leléptem Norvégiába, Vasárnapig nem válaszolok az internetes megkeresésekre. Pussz!

Addig is jöjjön két vicces anyag:


Mit kérdeznek a Queen gitárosától?
- Milyen a víz Brian, May?

Vizipók kérdezi barátjától:

-Hova mész?

-Hova hova, hát a Szentföldre visszafoglalni Antiochiát a gaz Saladintól.

-Hát akkor szervusz keresztes barátom.

Stockholm 2008

Hétvégén az időt együtt ütöttük el a szülőkkel, valamint P. Zoltán sikeres programozó és bájos húga társaságában. Az idő remek, a társaság csodás, mi kell még egy sikeres hétvégéhez? A válasz természetesen Finnország fővárosa, a dániai Stockholm. Bizony, aki teheti, az mindenképpen menjen el egyszer ide.

A várost Turku irányából támadtuk meg a fóka hajótársaság kompjával, a dokkig a feltuningolt (megjavított) Sárkánygyík volt segítségünkre. Sosem voltam még nyáron komppal, nem gondoltam volna, hogy ennyi ember képes belemászni egy ilyen lélekvesztőbe. De igen, annyi ember torlódott össze a váróteremben, hogy arról kódultunk. A szobabeosztás nagyszerű volt, rajtam kívül mindenki egy kabinba került. A komfortérzetemen nem sokat emelt a tény, hogy nem a majmokkal és elefántokkal (nem vicc) egy szinten aldutam, cserébe viszont kaptam egy kínait, aki nem kapcsolta ki a nyomorult Nokia telefonját, ami egész éjjel berregett, egy arcot, aki szerencsére végig aludt, valamint egy harmadikat is, aki épp akkor érkezett meg, amikor már majdnem sikerült túllendülni a telefon okozta problémán. Na mindegy, az utazás viszonylag kényelmes volt, reggel a bűfében sokpénzért annyit ettem, amennyit nem szégyeltem. Vissza úton úgy döntöttem, hogy jobb a békesség és inkább messziről kerülöm el a kajáldát.

A város maga csodálatos, kánikula volt dögivel meg egy középkategóriásnak is csak a maláj szálloda után félve nevezhető hotel, természetesen kinn a világ végén. A környéken tanyázó vadnyulak viszont kellemes látványt nyújtottak, a békés táj is biztos csodálatosan hathat azoknak, akik nem egy kis finnországi városban élnek és látják ugyanezt folyamatosan az év sokszáz napján. Nekem nyüzsgés kell, meg város-zaj. A belváros már ezt nyújtotta a javából: világ legnagyobb melegfesztiválja (egy egész hétig), antikapitalista, -imperialista és amerika ellenes rendezvény, millió ember, mindenféle színben, szagban, fejjel és hajjal. Ez az, ami kell nekem! El is határoztam, hogy odaköltözök majd valamikor. Kár, hogy mindig oda akarok költözni, ahol épp vagyok.
Sok mindent lehetne mesélni a városról meg hogy mit csinaltunk, de talán felesleges, úgyse érdekel senkit sem. Cserébe jöjjön néhány kép:

tripping in stockholm