Karácsony éccakája

Most hogy Karácsony estéje van, úgy gondoltam, hogy egy csudaszép finn verssel kedveskedek Nektek, drága olvasók. Kellemes Karácsonyt mindenkinek

Joulu kuulostaa kulkuselta

Joulu tuntuu pumpulilta

Joulu maistuu piparilta

tai namuselta

tai mantelilta.

Joulu näyttää tähtöseltä

Joulu näyttää kynttilältä

Joulu tuoksuu vihreältä

tai punaiselta

tai ruskelta.

Sillä joulukuusi on vihreä

ja kuusen oksan kätkössä

on piparipossun seurana

kirkkaanpunainen omena.

Kaarina Helakisa

Már csak néhányat kell aludni!

Közeledik a Karácsony. Ilyenkor az embereket megszállja az ihlet meg a miegymás. Ebben szeretnék segíteni egy kis magasztos muzsikával:

Half offline

Sajnos az elmúlt jónéhány nap legalább 12 órájában benn figyeltem a gyárban, ezért túl sok időm nem jut a nyájas olvasókra. Valamikor fogok én még ide írni, de most nem.

Puszi

Az a csudálatos sport!

Én még ilyet nem láttam:

Pikkujoulu 2008

Tegnap kiskarácsonyozás volt a cégnél (mint minden évben egyszer). Az alkoholizásás rendhagyó módon már a cégnél elkezdődött, lehetett szaunázni meg esernyőt nyerni (nyertem), majd jó sokat enni a szemközti étkezőben. Ezután különbuszra szálltunk és rohantunk a városi Synergia arénába, ahol először egy Eurosmith névre keresztelt Aerosmith cover-band borzolta a kedélyeket (nem volt jó), majd a finn YÖ zenekar adta elő az elmúlt néhány tíz évben íródott slágereit, végül pedig egy sajnos nem tudom milyen tíz éves filmnek zenét író zenekar vezette le az arénában felgyülemlő feszültséget. A részletek további boncolása helyett jöjjön néhány remekül sikerült fénykép különböző finnországi kiskarácsonyokról, ezúttal mindenféle kommentár nélkül:

 

 

És végül egy bónusz, amit nem tudom a google miért köpött ki, de a világítószemű démonbárányok valóban meghitt hangulatot árasztanak,

Marokkó - Szahara, első, befejező rész

A Szahara Putnoktól délre mintegy 1933 km-re található, bár ekkor Líbiában találnánk magunkat, oda pedig csak útlevelünk hivatalos arab fordításával tehetjük be a lábunkat. Ezért (vagy talán épp ennek ellenére) mi inkább a marokkói Merzougát támadtuk meg (ami viszont már 2523 km-re van, igaz nem Putnoktól, hanem a Roninmäki 1 J-től), állítólag az az egyén, aki Marokkóban turistáskodik és komolyan gondolja, az ide jön. Na mi ide jöttünk.

A hosszú és fáradtságos utazást két, tűzpirosnak nem nevezhető Logan-nel tettük meg. Hegyen (Atlasz), völgyön (valami más), mindenféle berberek által lakott területeken vergődtünk át, bár az Atlasz talán picit keményebb falatnak tűnt az addig óramű pontosságú kávédaráló-motorral felszerelt gepkocsinak. Hiába no, mégis egy néhol 4000 méteres hegyvonulatról beszélünk. Ahogyan távolodtunk Marrakestől, úgy nőtt meg az egységnyi területre eső varázslók száma. Mivel a ruházatuk erősen megtetszett, íziben elhatároztam, hogy én is beszerzem a szükséges kellékeket (djellaba), az elhatározást tett követte, siker viszont nem koronázta, így hoppon maradtam. Majd legközelebb. A varázslópopuláció növekedése során markánsan megváltozott az építészet is, egyre jobban dominált a homokszínű szín, no meg az agyag/vályog (vagy valami más, sajnos nem értek hozzá), mint alapanyag.

A hétfői indulás picit későre sikeredett és mivel már mindenki morgolódott, hogy miért nem alszunk, olyan döntés született teljesen demokratikusan, hogy megállunk. A választás (emlékeim szerint) a festői Er Rachidia-ra esett, ahol is egy hideg, de annál tágasabb szállodában töltöttünk el egy estét, természetesen baráti áron. A városba érve tudatosult bennünk a tény, hogy bárkit is kérdezünk meg Marokkóban, annak van legalább egy szállodája, tevekaravánja, berber sátra, súlyos esetben mindez egy flamingókkal töltött tóra való kilátással büntetve.

Na de másnap elértük a Szahara legszélét: pici porfészek (Merzouga), helyi viszonyokhoz képest pompázatos hotel, természetesen az ott dolgozó pincérszerű úriembernek éppen volt egy bátyja, aki sokkal olcsóbban tudott nekünk tevegelést* szervezni, mint amennyiben a hotelben került volna. A pazar látvánnyal egybekötött ízletes ebéd után megkerestük a másik hotelt, ahol a tevék már be voltak idomítva és minden készen állt a sivatagi ruccanáshoz. A két órásnak beharangozott tevegelésből végül 1 óra 40 perc lett, de az arcokon végignézve senki sem bánta ezt. Főleg nem az én tevém, aki az elején még nagyfiú volt, le is hajított a felszállásnál (pihe puha Szaharai homokba esni mellesleg raj), viszont 20 perc után elkezdett szegény úgy lélegezni, mint egy leépítésre váró mozdony. Kiderült, hogy ennek félig én vagyok az oka, másik félig pedig az úriember, aki felerősítette a nyerget a jószágra. Az ugyanis picit hátracsúszott, nekem pedig így minden befolyásomat latba véve kellett kapaszkodnom, hogy ne csússzak le a púpján, amit ő rossz néven vehetett. Gondolom a tény, hogy a nyerget felerősítő hám szorította a nyakát és emiatt nem kapott levegőt, nem igazán emelte a komfortérzetét. Mindegy, az út közepén gyors hotfix, hámot megigazít és innentől kezdve ment minden, mint a karikacsapás.

Mire megéreztünk a táborhelyünkre, leszállt az éj. Mohamed (becenevén Moha, ahogy egyik barátja, Moha szólította) készített nekünk ízletes mentateát, ami amúgy erősen elterjedt a környéken. Ezután úri lakoma egy jókora tajine-ből. Kis zenélgetés következett (ha megtalálom a felvételt, majd valamilyen úton-módon feltöltöm), Moha#1 volt a dobgép, Moha#2 pedig furulyázott. Lefekvés előtt még következett egy két vicces dolog (többek között egy fél liter Finlandia vodka elfogyasztása, amit még a frankfurti reptéren vásároltunk be, biztos, ami biztos alapon). Szegény Moha#2 addig nem imátkozhat megint, amíg valahol szertartásosan jól meg nem mosdik és ezáltal megtisztul mindeféle lelki nyavajától. A berber sátorban viszont melegebb volt, mint azt gondoltam, igaz, körbe voltam véve mindenféle melegítő anyagokkal.

Reggel 6-kor ébredés, majd a Merzouga homokdűnére való felrohanás történt. Napfelkelte az adta, meg kell hagyni. Amint a felkelő nap sugara megcsillan a szomszédos, Marokkóval fagyos, de már olvadó viszonyt ápoló algériai tájakon, az könnyeket csalna még a legelszántabb szenvtelen terminátorgépek szemébe is.

Összeszedtük magunkat, finom homokot kiszórtuk minden cuccunkból, Moha elővezette a felfrissült jószágokat valamelyik dűne mögül, mi pedig fájó szívvel elhagytuk a terepet. Visszaérve Merzougába (a faluba) megannyi vadlégy társaságában bőségesen megreggeliztünk, majd Mohával meglátogattuk a Group du Zaïd főhadiszállását. Kis afrikai szórakozásban volt részünk: volt tánc, muzsika, tea és mindenféle magvak. A muzsikusok beleadtak mindent, csak úgy csattogtatták a csattogtató hangszereiket (amihez még csak hasonlót se láttam). Ezt követően meglátogattuk még Moha házát is. Találkoztunk rengeteg testvérével, főleg öccsek voltak, meg legalább egy húg/nővér. Előtte való este kiderült, hogy a szüleik még nomádok, szóval bóklásznak a környéken össze vissza, ő pedig nem tud írni és olvasni. Tudtommal ez nem olyan ritka jelenség arra fele. Viszont búcsúzáskor az öccsek adtak nekünk néhány rajzot, rajta a marokkói tarzan és egyéb egzotikus szuperhősökkel. A rajzok felirattal vannak ellátva (francia vagy arab), szóval ha jól érzem akkor ők már írástudósok lesznek. Hiába no, ez a társadalom most van ott, ahol az európai népek voltak néhány száz évvel ezelőtt. Abban viszont biztos vagyok, hogy a lemaradásukat sokkal hamarabb be fogják hozni.


Eztán a lóerők közé csapva elindultunk Agadir felé.

morocco - sahara

*: nem tevék voltak, hanem dromedárok, de nem vagyok hajlandó ezt az archaikus vizigót szót gyakran használni

Szolgálati közlemény

Böngészgetem unalmamban a nagy testvér weboldallátogatottság-analizáló oldalát és kis szívem mintha tejben-vajban fürödne: rengeteg ember volt kíváncsi az eddigi marokkói eseményekre. Persze nem ez a fő ok, amiért most internetet ragadok, hanem fentebb emlegetett szívem legbelső bugyra is elérzékenyült a tegnapi regátbeli kérésések miatt: egész pontosan négy darab kérés érkezett a Suceava megyei Suceava városából.

Nem is tudom mit mondjak...

Köszönöm!

Marokkó - Marrakes, második, befejező rész

Fojtassuk akkor az izgalmas marrakes-i beszámolósdit!

Mecsetek: sajnos belülről hitetlenek nem látogathatják, viszont cserébe kívülről igen. Igencsak jól néznek ki és sok is van belőlük. Ráadásul volt egy egész nagy is. Hátborzongató élmény amikor a nap meghatározott óráiban az imámok elkezdik az istenüket dicsérni (állítólag olyan mecset is van, ahol felvételről folyik az imádat). Komolyan mondom, nagyon rossz érzésem volt, amikor először hallottam, de esetleges muszlim olvasóimra való tekintettel kétségeimet nem fogom itt megosztani. Ezekben az időpontokban az igaz muszlimoknak illendő volna Mekka felé fordulva imátkozni, ilyet viszont nem sokat láttam. Persze lehet, hogy csak rosszkor voltam rossz helyen.

Halottak tere: A Djemaa El-Fna Marrakes egyik fő látnivalója, mondhatnánk joggal. Rengeteg ember, turista, kézfestő és mázoló, kígyóbűvölő, hagyományos vízárus, szemfényvesztő, műbalhézó és egyéb féle-fajta ember lepi el napközben. Később beindul a vendéglátás és megszámlálhatatlan étkezde és gyümölcsléárus próbálja csettintéssel, "hello!", "excuse me!" es "sorry!" felkiáltással felhívni magára a figyelmet. János kollégával sikerült itt egy csésze meleg csigalevest elfogyasztani. A frissen facsart gyümölcsléről nem akarok beszélni, mert amikor az eszembe jut a 3 dirhámba kerülő nedű, mindig könny csordul a szemembe a gyönyörűségtől! Aki be van oltva veszettség ellen, az mindenképpen próbálja ki. Hepatitis elleni oltás nem hátrány!

Bazár: mint a filmeken: sok ezer ember megannyi szűk utcákon. Valami miatt nekem úgy tűnt, hogy minden harmadik helyen ugyanazt árulják, de valószínűleg nem eléggé kifinomult az olyan érzékem, ami az ilyet érzékeli. Nem tudom, hogy érthetően beszéltem-e. Sajnos az utolsó napra terveztük a vásárlást, ami hiba volt: későn érkeztünk a sajátságos marokkói forgalom miatt és már csak teát tudtam venni. Sebaj, majd legközelebb majd megveszem a kaftánt is, amire az "Utazás a Szahara-felé" rész óta folyamatosan fájt a fogam. Mindenesetre itt vigyázni kell, hogy ki ne zsebeljék az embert, nehogy vegyen valami óriási hülyeséget sokpénzért, valamit engedjen a csábításnak, mert ahogyan a híres marokkói közmondás tartja: nem minden arany ami fénylik. Szóval így.

Közlekedés: ezer ember, rengeteg mérges gőzt és gázt okádó kétkerekű motor, csodálatra méltó tákolmányok, amire az ember akkor se mondaná, hogy el képes magától indulni, ha az élete függne tőle, valamint sok-sok autó (rengeteg francia kötődésű autó, főleg Logan [amit, ahogy megtudtam, már Marokkóban is gyártanak {na nem a motort, azt Romániából importálják}]). A duda nem használata elveszettséget okoz pár perc múlva a forgalomban, igazából nem az is egyszerűsített anyázóeszköz szerepét tölti be, hanem figyelem felkeltő eszköz, hogy "hohó, jövök". A jobbkéz-szabályt nyugodtan zárójelbe lehet tenni, a folytonos vonal az út közepén pedig szimbolikus eleme a közlekedésnek, mindenki ott előz, ahol nem szégyell. Tehát mindenhol. Egyedüli hatékony elrettentő eszköznek a piros lámpát nevezném, ilyenkor meglepő módon a járművek megállnak. Persze zöldre váltás után néhány milimásodperccel már hallatszik a dudaszó, hogy induljunk már, mert ők már mennének. Hát nem látom, hogy zöld?? Érdekes, de annál gyakoribb elem még a közlekedési rendőr, mint olyan. Szerepüket nem sikerült megfejteni, szerintem akkor se csinálnának semmit, ha valaki épp a másik irányból lódulna be egy körforgalomba. Apropó körforgalom: nem tudom, hogy ki látott már szemaforral megtámogatott körforgalmat.

CoolWebPoll

Na, szerintem Marrakesről így kb ennyi. Hacsak nem még az, hogy voltunk egy iszonyúan szép kertben is. Ebben a kertben figyelt néhai Yves Saint Laurent villája. Bizony ám.

Marokkó - Marrakes, első rész

Szóval minden egy szürke kora őszi (vagy későnyári) nap reggelén kezdődött, amikor is mint egy csésze savanyú citrom pohár frissen facsart narancslé libbentem be a gyár kopottas épületében. Mivel éppen nem volt kedvem dolgozni volt egy kis szabadidőm, gondoltam rátévedek Európa legpontosabb, de egyben a világ legjobban utált légitársaságának honlapjára, hogy valami jó kis mókát szerezzek magamnak és felebarátaimnak. Szememet ütötte ki egy Tampere - Frankfurt-Hahn - Marrákes - Bréma - Tampere, négy különálló jegyből álló utazás. Fejünket összedugva már másnap (vagy azután - a szerk.) megvásároltunk ezeket a jegyeket, mindegyiket négy példányban. Szerény személyem a következő követőkre talált: Lajos (János), Gizi (Gabriella) és Béla (Gábor). Az utazáshoz két ember csatlakozott még később (Mónika és Maciej), de ők félig meddig más jegykombinációt szereztek be (ami mondjuk érthető, mert Romániából és Lengyelországból eljönni először Tamperébe nem logikus, hanem hülyeség).

Teltek-múltak a hetek, hónapok. Egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy egy picit drága hálózsákot vásárolok a nagyfalusi Prizmában útban Tampere felé. Nosza, a termék, bár nem nem volt olcsó, jó drága volt, viszont jó befektetésnek tűnt, főleg mivel úgy menet, mint jövet csöveztünk a reptéren (illetve egy parkolóházban). A meleg hálózsák pedig jó szolgálatot tett: ápolt, eltakart és fenntartotta törékeny testem melegét.

Na de ugorgyunk egyet a térben és az időben: leszállás Marrakesben (bocsánat, de a magyar névváltozattól még mindig borsódzik a hátam) időben történt. Hamar rohanás a pecsételő úriemberhez. Ehhez egy méretes soron kellett végigküzdjük magunkat, de röpke fél óra és már autóbérlés ügyében segíthettünk magunkon a főcsarnokban (ami igencsak impozánsra sikeredett: óriási világos tér, ami nincs mindenféle nyavalyával telezsúfolva). Itt sikerült beleszaladni egy marokkói specialitásba: annak ellenére, hogy Lajos az egyik cég pultjánál szolgál ki, pár pillanat múlva már egy másik cég malmára igyekszik hajtani a vizet. Ebben a pillanatban esett le, hogy a nyájas SIXT-es hölgy (aki mellett végül döntöttünk) miért is nem akarta a szerződést ott helyben megkötni velünk: utóbb (két nap múlva) a szerződés papírjáról már elmaradt a SIXT-es logó, helyére valamilyen helyi cég került. Hab a tortán, hogy búcsúzáskor az kulcsos úriember már egy harmadik cég névjegykártyáját nyomta a kezemben rajta egy BEST PRICE*-szal (újabb specialitás, bár ezzel már sikerült Szingapúrban is összefutni). Mindegy, a lényeg, hogy egy köteg készpénzért cserébe két Logan boldog használói voltunk 5 napon keresztül.

Taxiba szállás, rakat pénzért főtérre érkezés (első, de nem utolsó alkalom, hogy talán néhányszor többet fizettünk valamiért, mint amennyit kellett volna), elcsodálkozás, hogy milyen emberek vannak, majd pedig sebesen szállás megkeresés. A Riad Doha egy roppant barátságos helynek bizonyult, bár európai ember számára furcsa lehet a szobák és minden egyéb elrendezése, illetve a SOK fény, mint olyan, nagyvonalú mellőzése. Eztán étkezni mentünk, a szállásunk szemrevaló recepciós nője által melegen ajánlott Omar vendéglőjébe. Hiba volt! Életem egyik legdrágább menüjét sikerült elfogyasztani (200 marokkói dirhám), kárpótolni csak az a tény tudott, hogy a tányéromon egy ízletesen elkészített galamb figyelt.

Jöjjenek az izgalmas képek ebből a nagyszerű városból:

morocco - marrakech

Folytatása pedig következik.


BEST PRICE: olyan ár,

• amennyiért az eladó szerint hülyeség otthagyni a terméket;
• amely már a beszerzési ár alatt van, de mivel szimpatikus vagyok, ezért szívesen veszít rajta egy keveset;
• amelyik az utolsó, de végszükség esetén akár még feléig is le lehet alkudni.